|
Ünnepek 14 éve, 8 hónapja
|
|
|
ÁLDOTT A KIRÁLY!
Azon a virágvasárnapon, amikor Jézus Jeruzsálemhez közeledett, megállt az Olajfák hegyén. A város még nem látta őt, de ő már látta a várost, benne a házakat, kerteket, és hát a templomot is, amit majd meg fog tisztítani. Látta a főpap udvarát, ahol arcul ütik. Látta a Golgotát, ahol majd keresztfára feszítik. Látta, az Ő dicsőségét ünneplő sokaságot, de már látta előre azt is, hogy nagypénteken a gyűlölettől elvakult emberek „feszítsd meg!”-et kiáltanak. Megállt a város felett, és látta a szíveket.
Jézus ma is megáll a város felett, de sokkal magasabban, mint az Olajfák hegye – mennyei magasságban. Látja házainkat, templomainkat, ünnepünket. Látja, hogy miből jöttünk; örömből, bánatból, békességből, hitből, hitetlenségből, szeretetből, gyűlöletből ?!
Letekint ránk, és látja mi van a szívünk mélyén.
Majd elindul, mint akkor is. Az elébe jövő tömeg, zöld pálmaágakat, virágokat szórt az útjára. Az Úr népe csodálatos örömünnepet élt át a jeruzsálemi úton, szívükben öröm volt. Örültek Jézusnak, a királynak, a szabadítónak, aki közéjük jött, akinek megismerték hatalmát, szeretetét. Az emberek a ruháikat terítették elé, és hozsannázva kiáltották: „Áldott a Király, aki az Úr nevében jön ! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban !”
(Lk.19:38).
Kétezer év óta így jön Jézus feltartóztathatatlanul, keresztül a világon, miközben generációk váltják egymást.
Jézus akkor szamárháton vonult be Jeruzsálembe. A menny és föld Ura szamárháton…?! Az ókorban az volt a szokás, ha egy hadvezér legyőzött egy várost és lóháton vonult be, akkor ez azt jelentette: győztem, nincs kegyelem senkinek. Ha a hadvezér szamárháton vonult be a városba, azt jelentette: mindenkinek megbocsátok !
Ezt hirdeti ma is Jézus: mindenkinek megbocsátok! Nekünk is mondja! És mi cserébe nem tudunk mást adni, odateríteni útjára, mint; a bűneinket, az imádságunkat, a hálánkat, és egész életünket.
A történet úgy folytatódik, hogy a városba vonuló boldog és diadalmas sereg egyszerre megtorpan. Jézus pedig látja a várost, és megsiratja. Egy boldog, örvendező sokaság, és egy síró király! A jeruzsálemi sokaság csak az akkori napot látta, de Jézus látta a holnapot. Látta, hogy ez a hozsannázó tömeg, a város, el fog fordulni tőle. Látta azt is, hogy majd közel negyven év után Isten rettenetes büntetése jön el, amikor Titusz római hadvezér, a császár fia, porig rombolja a várost, felégeti a templomot, és sóval hinti be a helyét. Ezért mondja ezt nekik: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” (Lk.19:42)
Látta előre a füstölgő romokat. És amíg az ünneplő nép boldogan szórta a virágokat és ünnepelte az életet, addig Jézus sírt az eljövendő pusztulás miatt.
Vajon Jézus hogy néz ránk? Családjainkra, gyülekezeteinkre, egyházunkra? És amikor ránéz a boldog, a hálaadással imádkozó gyülekezetre, vajon a holnapban - vagy a mában – nem lát-e szeretetlenséget, önzést, egymás szívébe vágó gyűlöletet? Vajon mit lát Jézus a mi holnapunkban? Vajon nem sír-e ezen a napon sok – sok élet fölött, akik most boldog és tisztának vélt szívvel ott vagyunk a templomában?
Bár ne kellene Jézusnak sírnia felettünk! Mégis jó volt, hogy sírt a város felett, mert könnyei azt jelentették, hogy szerette lakóit, még kétszínűségük és kifordított szívük ellenére is. Hiszen ezért a városért jött! Azért jött, hogy megtisztítsa benne a templomot, hogy megérintse a várost, hogy meghalljon ezért a városért. Azután a kereszten majd a vérét fogja hullatni, mert szereti ezt a várost.
Azért jött, hogy meghalljon értünk! Jézus könnyei azt jelentik, hogy szeret bennünket Isten!
A történet úgy fejeződik be, hogy Jézus bement a templomba. Ám kétezer év óta ő egy másik templomba is be akar menni. Az emberi szívekbe, a szívek templomába. Azért, hogy az a szeretet, amelyet az Atyától hozott, a miénk lehessen, és mi vele együtt legyünk mindaddig, míg részt ad nekünk az útkészítésből, a szívek megnyitásából, a szolgálatból. Megáll előttünk és zörget szívünk ajtaján, hogy befogadjuk Őt.
Nyissuk meg szívünket, hogy átadhassa ezt az isteni szeretetet, és kiáltsuk együtt – mint régen a jeruzsálemi örvendező tömeg; – „Áldott a Király, aki az Úr nevében jön!”
Mihály Sándor
|
|
Mi-Sa
|
|
Utolsó szerkesztés: 2009-08-19 14:02 : .
|
|
|
Válasz:Ünnepek 14 éve, 8 hónapja
|
|
|
A FELTÁMADÁS DIADALA
„Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt! Nincs itt!”
(Márk 16:6)
Ez volt a legnagyszerűbb hír, amit valaha ember hallott. Jézus Krisztus feltámadt a halálból, amint azt megígérte. Feltámadása a keresztyén hitvallás legfőbb alapigazsága, az evangélium rendíthetetlen fundamentuma. A feltámadásba vetett hit nélkül nincs üdvösség: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz...”
(Róm 10:9).
Ez a mi hitünk kulcsa. Sokan nincsenek tisztában húsvét ünnepének igazi jelentésével. A feltámadás tényébe vetett hit nélkül a húsvét értelmét vesztett ünnep volna. A feltámadás ténye tette ezt, az ünnepek ünnepévé.
Jézus feltámadása hatalmas győzelem a halál erői felett: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje...” (1 kor 15:20)
Jézus feltámadása a mi feltámadásunkat vetíti előre: „Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre kelnek...”
(1 Kor 15:22)
A feltámadás győzelem, diadal volt a bűn felett: „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztusban, a mi Urunkban...” (Róm 6:23)
A feltámadás győzelmet jelent a kétkedés felett, amely az emberek sokaságát tartja fogva: „Ha pedig Krisztus nem támadt volna fel, akkor hiába való a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is...”
(1 Kor 15:14).
Ezért kell, hogy legyen személyes kapcsolatunk Jézus Krisztussal. Ha ez megvan és hiszünk benne, akkor ezek a kérdések is helyükre kerülnek: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és aki él és hisz énbennem, az soha meg nem hal.”
(Ján 11:25-26)
Az, aki ezeket az ígéreteket adta, íme feltámadt és beváltotta szavait. Krisztus a kereszten az ősi kígyó fejére taposott, kihúzta halálos ellenségünk fullánkját, és ezzel hatalmas diadalt aratott. Harmadnapra fényes győzelemmel lépett elő a sziklasír rejtekéből. Amikor kijött a sírból, akkor vált érthetővé, hogy miről is beszélt. A feltámadás győzelem volt a halál felett. Megvan minden okunk az örömre és a hálaadásra, hisz nem kell tovább a sötétségben, a bizonytalanságban, kilátástalanságban élnünk. Isten kiutat biztosított a sátán halálos csapdájából. Legyen Övé a dicsőség mindezekért!
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.”
(Ján 3:16-17)
Mihály Sándor
|
|
Mi-Sa
|
|
|
|
|
Válasz:Ünnepek 14 éve, 8 hónapja
|
|
|
MENNYBENENETEL NAPJA
(Áldozó csütörtök)
Egy egyszerű csütörtöki nap volt akkor, majd kétezer éve. Lassan csitult Jeruzsálemben és környékén a Jézus feltűnése, sok-sok gyógyítása és tanítása, majd elfogatása és keresztre feszítése körüli zaj, forgatag. Ugyan emberek tucatjai, sőt százai állították, hogy találkoztak a feltámadott Úrral, de hát ez olyan hihetetlennek tűnt az emberek többségének, hogy inkább a feltámadott Krisztus keresése helyett a biztos kenyérkeresethez fordultak. Fogták a kapát, az ekét, a szerszámokat, vagy éppen a halászhálót, s mentek a földekre, a mezőre, mentek halászni, kereskedni, egyszóval a mindennapi dolguk után. Mentek, ezen a hétköznapon, ezen a csütörtökön is.
Eközben egy pár tanítvány, akik közel voltak, közel maradtak az Úrhoz, az Olajfák hegyére, a jól megszokott találkozási helyre mentek a Mesterrel. A Mester tanította őket. Azt mondta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem, hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.”
(ApCsel 1:4/b-5)
A tanítványok meg csak néztek, csodálkoztak, értetlen, kikerekedett szemekkel, s olyan gyengének, olyan tehetetlennek érezték magukat. Aztán még hallották, ahogy a Mester azt mondja: „… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1:8)
Aztán látták, ahogy egyszer csak felemelkedik közülük, ahogy felhő takarja el Őt a szemük elől. „Amint Jézus távozása közben feszülten néztek a tanítványok az ég felé, íme két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1:10-11)
Ha Jézus felment volna a mennybe úgy, hogy nem hangzik el egyúttal az itt maradókat megerősítő üzenet, hogy Ő visszajön, vajon ünnep lenne-e ez a csütörtök?
Ünnep lenne-e, örömteli nap volna-e, vagy csupán a Jézussal megszakadt kapcsolat emléknapja?
Nem a magukra maradottság félelme és üressége kellett volna-e, hogy erőt vegyen a tanítványokon?
Nem kellett volna-e ennek a vezető nélkül maradt maroknyi krisztusi közösségnek a semmibe tűnnie rövidesen?
De nem ez történt! Nem tűnt el, nem oszlott fel, nem semmisült meg, hanem valami egészen különös módon, emberi logikával szinte megmagyarázhatatlanul, megerősödött, hihetetlen növekedésnek indult, s erősödik, növekszik a Krisztus népe ma is, akkor is, ha Európában mi nem is ezt tapasztaljuk.
Mert az Isten népe nem maradt Isten élő jelenléte nélkül! Nem maradt pásztor nélkül a nyáj, vezető nélkül az egyház. Mert aki ma is hajlandó a mindennapok, a hétköznapok mindennapi, hétköznapi tennivalói közepette is a találkozásra az Úrral, az megtapasztalja az egykori tanítványoknak, a mindenkori tanítványoknak tett kijelentésének valóságát: „… íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”
(Máté 28:20)
Velük volt, vele volt minden egykori tanítvánnyal, … és velünk is itt van! Még nem, most még nem test szerint, de Szentlelke által nagyon is valóságosan. Erővel ruházva fel, a hit, a Lélek erejével a köréje gyűlőket, az övéit. Utat mutatva nekik. Vezetve őket.
Kedves Olvasók, ne a menny távoli magasában keressük a test szerint ma még meg nem pillantható Urat! Ne a távolban akarjuk meglátni, a messzeségben akarjuk felfedezni Őt! Mert itt van, s ha mi itt együtt vagyunk, akkor nem baj, ha minket is megdöbbent a csoda, s álmélkodva eszmélünk rá, hogy ez a jelen lévő Úr nekünk is utat mutat, minket is – a Szentírás által, határozott szavakkal, üzenetekkel – vezet.
Mihály Sándor
|
|
Mi-Sa
|
|
Utolsó szerkesztés: 2009-08-19 14:23 : .
|
|
|
Ünnepek 14 éve, 8 hónapja
|
|
|
BEMERÍTÉS A BAPTISTA GYÜLEKEZETBEN
"Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért." (Fil 4:13)
A baptisták a reformáció harmadik ágához tartoznak, az un. népi irányzathoz. Az újkori baptizmus Németalföldről indult. John Smith - korábban anglikán lelkipásztor -, volt egyháza üldözése elől több társával Amszterdamba menekült, s ott 1609-ben bemerítkeztek. Így megalakult az első baptista gyülekezet. Tehát ebben az évben ünnepeljük a baptista világmisszió 400 éves fennállását. A baptista közösségnek – családtagokkal együtt – kb. 110 millió tagja van szerte a világon.
Szadán 128 évvel ezelőtt, 1881-ben alakult meg a Baptista Gyülekezet. A nagyszalontai születésű Kornya Mihály (1844-1917), baptista „úttörő apostol” által indította el Isten ezt a missziót a településen. Az első szadai ismert nevek: Szűcs János, Puskás Mihály, Puskás János, N.Szűcs István, Seres Sámuel, Hajdú János, Udvarnoki István, Udvarnoki András, Szabó Sándor, Szikora Pál,
Úgymint baptista hitelődeink, mi késői utódok is elfogadjuk az Apostoli Hitvallásban foglalt alapvető és általános hitigazságokat, de ezen túl több lényeges és elengedhetetlen ismérvünk van.
Többek között:
A Szentírás kizárólagos tekintélyének elismerése:
Ragaszkodunk a Bibliához, mert megtapasztaltuk, hogy a Szentlélek által képes arra, hogy hitet ébresszen és az igazság megismeréséhez segítsen. Ellene mondunk minden egyházi hagyománynak, amely a Szentírással egyenrangú vagy azt meghaladó tekintélyre tart igényt.
A lélekmentés és evangélizáció:
Az Úr Jézus misszióparancsa értelmében a lélekmentés, az evangélizáció minden keresztyén hívő és bármely felekezethez tartozó gyülekezet soha el nem évülő feladata marad mindaddig, amíg Jézus Krisztus dicsőségben vissza nem tér. A hitvalló tagok számának gyarapodása a hitébresztő Evangélium hirdetésének hatékonyságán múlik, mert „a hit hallásból van”.(Róma 10:17)
A lelkiismereti és vallásszabadság hirdetése:
Hitelődeink kezdettől fogva képviselték a „szabad államban szabad egyház” eszméjét, mely nemcsak hitéletünk és istentiszteleteink szabadságát hordozza magában, hanem fölszabadít arra, hogy földi hazánkért munkálkodjunk mindabban, ami hitünk szerint az általános erkölcsi, szellemi és anyagi jólét emelésére irányul.
Az újszövetségi gyülekezet alapelveihez való alkalmazkodás:
Gyülekezeteink megtért, újjászületett, önkéntes tagokból épülnek fel. Gyakoroljuk az úrvacsorát, az önkéntes adakozást, a gyülekezeti fegyelmet, valljuk az egyetemes papság elvét. Ezen belül a rendszeres és hivatásszerűen végzendő szolgálatok betöltésére különféle tisztségviselőket választ a gyülekezet: lelkipásztort, diakónusokat, presbitereket és elöljárókat.
A hitvalláson alapuló bemerítés gyakorlása:
Hisszük, hogy a bemerítést az Úr Jézus Krisztus rendelte. A bemerítés az újjászületés jelképe, a Megváltóba vetett hit szeretetből és engedelmességből fakadó gyümölcse, Krisztussal és az ő testével, a hívők közösségével való egyesülésünk kiábrázolása.
Bemerítésben csak az részesülhet, akinek életében láthatók a megtérés gyümölcsei; aki az Úr Jézus Krisztusba vetett hitéről vallást tett, és bemerítését önként kérte. Jézus Krisztus rendelése és az apostolok példája nyomán a bemerítendőt az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevére teljesen a vízbe merítjük.
A bemerítéssel az újjászületett ember ünnepélyesen vallást tesz arról, hogy bűnös életével szakítva, magát mindenestől átadja Jézus Krisztusnak. Isten a bemerítésben részesülő embert bizonyossá teszi arról, hogy amiképpen meghalt és eltemettetett Jézussal együtt a bűnnek, úgy föl is támad vele együtt új életre. A bemerítés által kiábrázolt igazságok a bemerítendő szívében munkálkodó élő hit által válnak foganatossá.
A Biblia Újszövetségének könyvei eredetileg görög nyelven íródtak, s az abban szereplő „baptidzó”, „baptizo” szó, vízbemerítést jelent. Ebből a görög szóból levezetve gyakoroljuk a teljes víz alá merítést, Jézus Krisztus példáját követve, Aki ezt mondta Jánosnak: „Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot.”(Máté 3:15) A görög „baptizo”, „baptidzó” szót a bibliafordítók annakidején a; keresztség, keresztel, megkeresztel, keresztelő, jelentésben fordították. Ez a szó azonban világosan azt jelenti, hogy bemerít, másként, teljesen víz alá merít. Ezt írja le a Biblia amikor megkeresztelkedésről olvasunk benne. Például a Máté 3:16-ban: „Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik, és őreá száll.”
Mindezek alapján a felekezeti névre való történelmi és biblikus utalás (baptista), azokra vonatkozik, akiket teljesen víz alá merítenek. Hisszük, hogy a keresztyén bemerítés, a hívő víz alá merítése az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében történik. Abból a célból, hogy a hívő ünnepélyesen kimutassa a megfeszített, eltemetett és feltámadt Megváltóba vetett hitét, abban az értelemben, hogy meghalt a bűnnek és feltámadt egy új életre. Ez előfeltétele a gyülekezeti tagság kiváltságának és az úrvacsora vételének. Az úrvacsorát, az úrvacsora vételét mindig komoly önvizsgálat előzi meg. Ezen az alkalmon a gyülekezet tagjai a kenyér és a szőlőtő gyümölcsének szent használatával megemlékeznek Krisztus szeretetéről. Arról a szeretetről, mely annyira nagy volt, hogy életét áldozta értünk.
A Szadai Baptista Gyülekezet 128 éves történelmében már számtalan bemerítési alkalom volt. Főleg az elmúlt évszázad első felében történt bemerítési ünnepélyek voltak igen nagyszabásúak, melyek számos érdeklődőt vonzottak. Nagy létszámban voltak a bemerítendők, maga a bemerítés pedig a Szada-Gödöllő közötti Úrréti-tó vizében történt. Ide gyalog vonult ki az ünneplő gyülekezet, fúvószenekari és énekkari ének-zene számok kíséretével. Miután felépült a mostani imaház, a bemerítési alkalmak már itt, az imaházban történtek, mivel épült benne bemerítő medence is. Abban az időben többször és nagylétszámban voltak bemerítések, mostanság pedig ritkábban és kevesebben állják körül fehérruhában a bemerítő medencét. Ezért is vagyunk hálásak Istennek, hogy 2009. június 1-én Pünkösdhétfőn, újabb ilyen boldog nap következhetett be a gyülekezet életében, hiszen négy új taggal gyarapodtunk. Négy ifjú leány merítkezett alá, hogy meghaljon a bűnnek és feltámadjon egy új életre.
Drenyovszki Pál volt szadai nyugalmazott lelkipásztor prédikált a bemerítés jelentőségéről. Buzdított a Lélek szerint való járásra, mint ahogy Pál apostol is buzdította a Rómabelieket: „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.”(Róma 8:14)
Hitük vallomása alapján a bemerítést gyülekezetünk lelkipásztora, Baranyi László végezte. Az ünnepélyen különböző szolgálatok hangoztak el; családtagok igei köszöntései, az énekkar szolgálatai, ifjúsági énekek, férfi énektrió. Az istentisztelet végén szeretetvendégség várt mindenkit, és alkalom nyílt a közös beszélgetésre.
„Áldjuk Jézust hálás szívvel, megváltotta életünk!” – hangzott az énekkar egyik éneke. Kívánjuk, hogy ez valóban így legyen Kovács Judit, Kovács Karolina, Molnár Noémi és Illés Kata életében. Ne csak egy statisztikai adat legyen a Szadai Baptista Gyülekezet történelmében az ő bemerítésük, hanem egész életükben, szolgálatukban látható legyen az Úr Jézus Krisztus megváltása.
Mihály Sándor
|
|
Mi-Sa
|
|
Utolsó szerkesztés: 2010-05-22 13:53 : .
|
|
|
Válasz:Ünnepek 14 éve, 8 hónapja
|
|
|
AUGUSZTUS 20 - A NEMZET ÜNNEPE
„Mivel megértem s mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az
egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn...”
(Szent István király intelmei Imre herceghez)
„Utálniuk kell a királyoknak a bűnös tetteket, mert igazság teszi szilárddá a trónt.”
(Példabeszédek könyve 16.rész 12.verse)
Augusztus 20. az egyik legősibb magyar ünnep, Szent István király ünnepének napja. A keresztyén magyar államalapítás, a magyar állam fennállásának emléknapja. A nemzetiségi hovatartozás és a keresztyén hit találkozását és eggyé válását a magyar nép egyetlen uralkodó személyéhez köti; az első magyar királyhoz, az államalapító Szent Istvánhoz.
Történelmi ismereteink visszanyúlnak a honfoglalás előtti időszakba. Krisztus után ezer esztendeig ezen a tájon több hazát kereső nép váltotta egymást. Krisztus után kb. 400-ig ez a föld is a Római Birodalom szerves része volt. Az ez időben meginduló népvándorlás azonban átrajzolta Európa térképét. 405-ben félelmetes erejű nép, a hunok telepedtek itt le és szerettek volna birodalmat alapítani. Királyuk, Attila (az „Isten ostora”) félelmetes hadvezérnek bizonyult, hadjáratai során egészen Róma városáig nyomult előre hadseregével és végső csapást mért a nyugat-római birodalomra. Bár Attila 453-ban cselszövés miatt bekövetkezett halála után nem sokkal a birodalma szétesett, nyugaton mind a mai napig azt mondják, hogy Hunnia vagy Hungária megteremtői e hunok voltak. A hunokat az avarok követték, majd a 800-as évek második felében ismét megjelentek a közép-ázsiai népek közül kiszakadó szilaj természetű hunok. 895-ben az Árpáddal érkező jelentősebb magyar hullám magába olvasztotta a már itt letelepedett népeket. A magyarság a Kárpát-medencében való letelepedésével elindult az államiság rögös útján.
Géza, Árpád dédunokája, aki 973-tól vezette a törzsszövetséget, diplomáciai kapcsolatot vett fel a német-római császársággal. Ezen őseink helyesen ismerték fel az idők szavát, azt hogy csatlakozni kell Európához, együttműködni, bekapcsolódni a környező népek életébe, közben önállónak maradni, kulturálisan és vallásilag egységbe szervezni népünket. Ezt az óriási feladatot vállalta magára Géza fejedelem, majd fia István, akit 1000-ben koronáztak királlyá a II. Szilveszter pápától kapott uralkodói jelvényekkel. Nehéz feladat volt azért is, mert a honfoglaló magyarokat a fékezhetetlen szilaj kalandozások és a sámánkultusz jellemezték. István király erőskezű, belső ellenségein győzedelmeskedő, kitűnő hadviselő uralkodó volt. Törvényeivel a keresztyén tanításokat az állam minden lakosára kötelezővé tette, azt kényszerítéssel, erőhatalommal tartatta be és a maga keresztyén hitének útjára terelte – vasvesszővel, könyörtelenül.
Az ókori Izraelben Mózes által adott törvények szabályozták a társadalom minden területét: tulajdonjog tisztelete, becsületes gazdaság, szociális gondoskodás, népegészségügy, bírói joggyakorlat, természetvédelem, vallásgyakorlat stb. A törvény érvényesítése volt a garancia arra, hogy a társadalom jól működik: egészséges és erős nemzetet szolgál. Hogy az ország fejlődőképes és meg tudja magát védeni más népekkel szemben. A nép jóléte függött tehát attól, mennyire veszi komolyan a törvényt.
István király, az Istenhez hűséggel ragaszkodó keresztyén, a tisztéhez illő hűséggel teljesítette uralkodói küldetését. Bár a módszerei számunkra evangéliumi keresztyéneknek idegenek, mégis tudjuk, hogy népét megállította a nemzethalál felé vezető úton és megtartotta a jövendőnek. Mindent számba véve, hálásan emlékezhetünk mi is első királyunkra, aki szolgálatát az Isten által kijelölt helyen, időben és szerepben csorbítatlanul betöltötte. István hű volt a maga feladatában.
Mi más megbízásokat kaptunk, de abban mi is államalapítónkhoz hasonló hűségre kötelezettek vagyunk.
A társadalmi törvények adják a társadalmi élet keretét ma is. Ezért fontos, hogy egy magát szerető nép törvénytisztelő legyen. Magával tesz jót, mert a társadalmi áldások csak ekkor lesznek az övéi. A haza iránti hűség nem csupán nagyszerű erény, hanem mulaszthatatlan kötelesség. Nem az a kivételes és csodálatra méltó, aki hűséges hazájához, hanem az rendkívüli – a szó szoros értelmében a renden kívüli – és követésre nem méltó, aki hűtlen. A hazához való hűség a rend része. Mert létezik REND, amelyet az hozott létre, aki egyedül képes elrendelni mindent, az Úr Isten. Az ország rendje és a hatalom gyakorlása tehát nem olyasmi, amit az embernek kellene kitalálni, hanem az arra vonatkozó rendet kell felismerni. A rend: Isten és igazságai. Ezt a rendet – amiképp István király is felismerte – Isten nyilatkoztatja ki.
Hogyan? Egyrészt kinyilatkoztatott igazságaiban. Isten igazságai kétfélék: hitbeli és erkölcsi igazságok. A Biblia mondja el, mit kell hinnem, mit kell tennem, hogyan kell élnem.
Mindannyiunktól azt várja az Úr, hogy feladatainkat a reánk vonatkozó isteni rendelés és szabály szerint teljesítsük. Mit tehetünk mi, hívő emberek? Mi a sajátos felelősségünk e hazában, ha ide születtünk?
Először is; - ismerjük meg múltunkat, jelenünket! Minden esemény a mi történelmünk. Értsük meg, mit akart és mit akar Isten a különböző történelmi pillanatokban. Mi az, amit Atyánk kivetni valónak lát bennünk és mi az, amit a nemzeti szellem legjobb sajátosságaiként tovább kell éltetni.
Másodsorban; - sorsközösségben kell élnünk népünkkel. A napokat merjük megélni hívő szívvel! Merjünk élni és tenni e hazáért!
Végül; - lássunk tovább a jelenvalónál! A keresztyén nép arra hívatott, hogy lássa a láthatatlant, bízzon a remélt dolgokban. Több hittel, több ésszel, több bátorsággal, több reménnyel. A jobb jövő képét nekünk kell az Úrtól kérnünk, hogy aztán hirdethessük és imádkozhassunk érte. A haza várja hívő népét, hogy betöltse küldetését.
Mindehhez az erőnk feletti feladathoz méltó táplálék kell. Az Úr maga táplál bennünket. A Biblián keresztül, és másokon keresztül is. A haza éltetőnk – üzeni Szózatunk –, mert az Úristen egymásnak teremtett bennünket, hogy egymást tápláljuk. De szükségünk van közvetlen mennyei kenyérre is, hogy a viszályok, a feszültségek között reménytelenné ne váljunk.
Jézus Krisztus az élet kenyere. Ő a mi reményünk. És ezé a hazáé is. Szüntelen adjunk hálát érte!
Végezetül hadd idézzem az énekíró szavait, aki így fejezi ki hálaadását Isten felé:
„Dús földön adtál népünknek hazát, Hűséged őrzött sok száz éven át,
Méltó, hogy áldjunk, pajzsunk, támaszunk, S élő igédre jobban hallgassunk!”
Mihály Sándor
|
|
Mi-Sa
|
|
Utolsó szerkesztés: 2009-08-22 20:25 : .
|
|
|
Válasz:Ünnepek 14 éve, 6 hónapja
|
|
|
A REFORMÁCIÓ TÖRTÉNETE
(1. rész)
A XVI. század elejére Európában megérett az idő a Bibliától nagymértékben eltávolodott, elvilágiasodott, és a középkor gondolatvilágában megrekedt nyugati keresztény egyház megújulására.
Luther Márton (1483-1546), a reformáció elindítója előtt az egyház belső megjobbításával és megújításával a reformációt évszázadokkal megelőző reformzsinatok már foglalkoztak, s ennek az ügynek, mármint a megmerevedett egyházi formák megváltoztatásának érdekében az előreformátorok tusakodtak. Van egy nagyon fontos közös mozzanata szellemi küzdelmüknek, harcuknak, hogy ők nem önmagukat hívták előreformátoroknak, hanem az utókor nevezte el így őket.
Luther Márton 95 pontjának eredetije nem élte túl az évszázadok viharait, de számos másolat és ránk maradt nyomtatvány őrzi még a lutheri téziseket.
De mi is indította el Luther színre lépését, mégis mi bújt meg a hírhedt cédulák és a búcsú árnyékában, amit
X. Leó pápa (1513-1521) búcsúcédula-rendelete váltott ki?
Az akkori hivatalos tanítás szerint a bűnbocsátó cédulák megvételével az ember jóvátehette korábbi bűneit, illetve annak megvásárlásával csökkenthette hozzátartozóinak a purgatóriumban (megtisztulás helyén) eltöltött idejét. A hiedelem szerint amint a pénz halkan megcsörrent a perselyben, a pápa, mint Krisztus földi helytartója elengedte a fizetségnek megfelelően az elkövetett bűnöket. Tehát a búcsúnak volt valami vezeklés és elégtételadás színezete is.
Ám ennek az egész rendszernek létezett egy sokkal hétköznapibb háttere is. Rómában ez idő tájt a kor legnagyobb munkálatai zajlottak, az örök városban ekkor épült a kereszténység máig legnagyobb temploma, a Szent Péter-templom.
II. Gyula pápa, Bramante építőmesterre bízta a munkálatok folytatását, ő pedig a reneszánsz tökéletesség eszményének megfelelően széles ívű terveket terjesztett elő. A monumentális tervekhez viszont sok pénz kellett. Nagyon sok. A pápai kincstárnak mindezekre megvolt a fedezete, mégis a már említett bűnbocsátó cédulák befolyt összegéből próbálta az építkezésre előteremteni a pénzt. Róma mindezeket nem ismerte be, és inkább egy olyan "szolgáltatással" állt elő, amely ellenőrizhetetlen volt, és az egyszerű emberek hitéhez kapcsolódhatott.
Luther Márton a wittenbergi kolostor prédikátora és a helyi egyetem doktora volt. Visszaemlékezéseiben írja, hogy "szenvedéllyel bújtam a Szentírást, és egyáltalán nem tudtam, mi az a búcsú, mint ahogy senki sem tudta". Azért szólalt fel ellene, mert különböző hírek kaptak szárnyra a cédulákkal való kufárkodásról. Az addig alig ismert Luther - a hagyomány szerint - 1517. október 31-én déli tizenkét órakor szögezte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontját.
Tézisei elsősorban a búcsúcédulák vagy a bűnbocsátó cédulák gyakorlata és a pápai visszásságok ellen szóltak. Kijelentette téziseiben, hogy
a bűnöket egyedül csak Isten bocsáthatja meg;
csak a hit által üdvözülhet az ember; csak a Bibliát fogadja el;
a szentségek nagy részét elveti;
vagy hogy mindenkinek jogában áll az istentiszteletet anyanyelvén hallgatni.
Luther célja nem az volt, hogy "csúfot űzzön" az egyházból, vagy hogy egy "új vallást" alapítson. 95 tételét röpiratnak szánta, amiben vitára szólította fel az akkor élő teológusokat.
A "nagy teológusokkal" ellentétben a kor értelmiségei válaszoltak téziseire, továbbfejtegetve a felvetéseket. Nemsokára Luther neve ismertté vált az egész Németországban, akit Notarius Dei, azaz Isten jegyzőjeként kezdtek emlegetni.
A pápa kiátkozta Luthert, ő pedig viszonzásul elégette a kiátkozásáról szóló bullát.
Frigyes szász választófejedelem (1486-1525) Wartburg várában menedéket adott neki, ahol németre fordította az Újszövetséget, később pedig az Ótestamentumot is. Tanai mellett kiállt, és 1529-ben a német birodalmi gyűlés előtt ezeket mondta: "Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre". Itt a reformációt támogató fejedelmek tiltakozó iratot - Protestációt - adtak ki a gyűlés reformáció terjesztését tiltó határozata ellen, innen ered a protestáns elnevezés. Luther munkatársa, Philipp Melanchton (1497-1560) 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésen beterjesztette a lutheri tanokra épülő Ágostai hitvallást.
V. Károly és a protestáns német fejedelmek szövetsége között háború tört ki, amit 1555-ben az augsburgi vallásbéke zárt le. Eszerint a fejedelmek - a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elvének megfelelően - eldönthették, melyik vallást gyakorolják, a más hitet követni kívánó alattvalóik pedig kivándorolhattak.
Luther tanai elsősorban Németországban és Európa északi felében: Dániában, Svédországban, Norvégiában és Finnországban és a Baltikumban terjedtek el. Így alakult ki az Evangélikus (lutheránus) Egyház.
|
|
Mi-Sa
|
|
Utolsó szerkesztés: 2009-10-30 18:20 : .
|
|
|
Fórum
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
