|
Ünnepek: Advent 2. vasárnapjára 13 éve, 5 hónapja
|
|
|
Szívetek örömére
Az angyal így szólt hozzá: „Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének, mert nagy lesz ő az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva megtelik Szentlélekkel, Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és őelőtte jár az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez, és az engedetleneket az igazak lelkületére térítse, hogy felkészült népet állítson az Úr elé.”
(Lukács 1:13–17)
Egy gyertyalánggal több lobog a koszorúcskán. Egy vasárnappal ismét közelebb léptünk karácsonyhoz. Megjelenik az elsõ angyal is.
Karácsony táján az angyalok örömhíreket hoznak s visznek. A legváratlanabb helyeken, a legváratlanabb idõben jelennek meg olyanoknak, akik a legkevésbé sem remélhetnék, hogy éppen nekik adják át az isteni üzenetet.
Zakariást a füstölõáldozat bemutatása közben a templomban lepi meg az angyal, méghozzá olyan váratlanul, hogy Zakariás megretten. Az angyalnak ezért bátorítással kell kezdenie mondanivalóját: „Ne félj, Zakariás!”
Lám, lám, az ember mennyire megtelik félelemmel, amikor valami nagy esemény elõtt áll, vagy valami váratlan történik vele. Jézus nemhiába figyelmeztetett a példázataiban, hogy legyünk mindig készen. Sok minden rejtve van ugyanis elõlünk. Isten szívében õrzi számos kérdésünkre a választ a holnapról, a változásokról, életünk folyásáról, halálunk utáni életünkrõl. Ismeri a ránk váró örömteli és boldogságot hozó híreket és embereket is.
Gyermek születik. Egy fiúcska. Olyan családba, ahol nem várták, hiszen már igencsak megöregedett a férfi és az aszszony, akik a szülei lesznek. A reményt persze nem adták föl. Szívük mélyérõl könyörgések törtek fel az élõ Úrhoz. A remény azonban önmagában nem elég. Fölkészülten kell várakozni, mintha a következõ pillanat már a beteljesülésé lenne.
Általában nehezünkre esik folyamatosan készen állni, teljes szívvel reménykedni, kiváltképp, ha hosszú, sõt beláthatatlan ideig kell várakoznunk a beteljesülésre. Ehelyett inkább alacsonyabb hõfokra hûtjük reményünk lázát, mert védeni szeretnénk magunkat a nagy csalódásoktól.
Isten mégis arra hív bennünket, hogy bízzunk benne. Bízzuk rá életünk védelmét. Ne ügyeskedjünk, ne aggódjunk, ne óvatoskodjunk. Éljünk teljes hõfokon. Mindazt, amit Isten ránk bízott, tegyük meg teljes erõnkbõl. Halljuk meg hozzánk intézett mondatait, higgyünk szavának teljes elménkbõl, még akkor is, ha olyan lehetetlennek érezzük, amit mond, mint amilyen lehetetlennek tûnt Zakariásnak az, hogy „feleséged, Erzsébet fiút szül neked”; vagy amilyen lehetetlennek tûnik Jézus mindnyájunknak szóló ígérete: „aki kér, mind kap”.
Istennek gondja van ránk. Nem feledkezett meg rólunk. Nem hagyott magunkra. Akkor sem, ha minden jel erre utalna körülöttünk, és bennünket is füst borítana el, mint Zakariást a templomban.
Isten kockázatvállalásra hív. Azt kéri, hagyjunk fel a sorsunk miatti aggódással, és eresszük szélnek félelmeinket. Távol áll tõle, hogy ezzel nemtörõdömségre vagy közömbösségre ösztönözzön. Ellenkezõleg, azért szól hozzánk, hogy vegyük komolyan életünket, és helyezzük biztos alapokra. Ne a magunk gyönge erejére, ne a hol gyarapodó, hol fogyó pénzecskénkre, ne is óvintézkedéseinkre építsünk, hiszen ezek bármelyik pillanatban összeomolhatnak. Inkább nyissuk meg lelkünket Isten elõtt. Ha megtettük, ne azon töprengjünk, hogy miért látjuk még mindig lehetetlennek, hogy Isten bármi jóval megajándékozhat minket. Maradjunk inkább csendben, és halljuk meg a szót: „Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az õ születésének.”
Zakariás és Erzsébet örömét szinte lehetetlen szavakba önteni, amikor megszületett a gyermekük, s ott tartották kezükben az életnek ezt a csodáját. Isten azonban még ennél is nagyobb örömet készített nekünk. Még ennél is nagyobb csoda, amirõl nekünk ad hírt. Mert adventben nem csak arról emlékezünk meg, hogy a világnak föl kellett készülnie Jézus születésére. Isten személyesen minket szólít meg minket, hogy felkészülhessünk eljövetelére: készítsük el szívünket, lelkünket, egész életünket, hogy Krisztus megszülethessék benne.
Nem elég merengve álmodozni: milyen szép is lenne, ha Krisztus bennünk élne! Milyen boldogok lehetnénk akkor! Mindez kevés. Ki kell tárnunk az ajtókat! Krisztus azért jön, hogy most bennünk szülessék meg. Örömöt hoz és boldogságot, amit senki sem vehet el tõlünk. Táruljanak hát az ajtók, nyíljanak a kapuk! A palotáké éppúgy, mint az istállóké.
BÉKÉS ADVENTI VÁRAKOZÁST!
|
|
Mi-Sa
|
|
|
|
|
Válasz: Ünnepek: Advent 3. vasárnapjára 13 éve, 4 hónapja
|
|
|
Üdvös kiáltás az adventi csendben
„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbûnhõdött bûnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az ÚR dicsõsége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az ÚR maga mondja ezt. Egy hang szól: Kiálts! Én kérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fû, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fû, elhervad a virág, ha ráfúj az ÚR szele. - Bizony csak fû a nép! Elszárad a fû, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel Sionnak, kiálts erõs hangon, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek! Az én Uram, az ÚR jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, elõtte jön, amiért fáradozott.”
(Ézsaiás 40:1-10)
Közeleg a karácsony. A média attól hangos, hogy mitõl lesz szép, meghitt, tartalmas az ünnep. Zuhog ránk a „konzumbuzdítás”, hogy ételben, italban és ajándékokban legyen gazdag a karácsonyunk. Ezt kiáltják a feliratok, ez ömlik a hangszórókból a karácsonyi vásárokban, a bevásárlóközpontokban.
És kiüresednek a szavak. Elkopnak, elfáradnak. Magunk is kiüresedünk, elfáradunk és elkopunk, ha nem onnan merítünk, ahol élet és hatalom lüktet a szavakban.
Egy hang kiált: vigasztaljátok Isten fogoly népét!
Jeruzsálem megmenekült ugyan Asszíriától, de Kr. e. 587-ben a babiloni támadás elpusztította. Ebben a helyzetben minden szónak súlya van. Amelyik vádol, az okokat elemzi, a visszafordíthatatlant marcangolja, az semmin sem változtat. De a prófétai könyv 40. fejezetétõl új hang szól, sõt kiált: nem a büntetés és az ítélet szónokáé, hanem a vigasztalásé.
Letelt rabságról, megbûnhõdött bûnrõl beszél. Isten karja, amely ránehezedett választott népére, hogy hûtlenségéért sújtsa, Ézsaiás próféciájában ölelõ karrá, gyengéd, simogató kézzé szelídül. A próféta üdvösséget hirdet, közeledõ, érkezõ Istent, aki vigasztalni jön. Harag, félelem, közöny, beletörõdés, csüggedés tölthet el bennünket is, esetleg elfordulunk, lázadunk, amikor úgy érezzük, hogy Isten karja ránk nehezedik. Különösen ha az elmúlásra gondolunk. Mint a fû, a virág, annyi az élet. A népek, társadalmak, kultúrák vannak, aztán elmúlnak.
Félelmünkkel szemben parancsolóan hangzik a kiáltó szó: ne félj! Mert amilyen igaz mindez, olyan erõs és igaz a vigasztalás, hogy az ige megmarad. Az Ige testté lett, az Ige, amely kezdetben volt, ami által minden lett. A fogságban lévõk megláthatták, hogy leigázójuk hatalma elmúlik. Minden nép meglátja majd, hogy csak egy hatalom örök: az, amely már most is itt van közöttünk, bennünk. Amely hozzánk szól, megtérésre hív, fejünket felemeli, a próféta által hallott mennyei kiáltást meghallatja velünk.
Egy hang kiált: építsétek az Úr útját!
Keresztelõ János szólt ezekkel a prófétai szavakkal. Jézus azért jön, hogy megmentsen. De megtérés nélkül nincs út. Önigazolás, önáltatás, önmentegetés semmivé lesz, ha az Úr dicsõsége mindenki elõtt megjelenik. Ha Isten igéjét beengedem, ha ítéletét és kegyelmét engedem magamon át- meg átjárni, evvel felkészít engem az Úr, hogy számára másokhoz úttá legyek, õ pedig számomra az élet egyetlen járni érdemes útjává legyen.
Egy hang kiált: Itt van Istenetek! Jön hatalommal!
Mennyi minden és mindenki akarja a mai, a mindenkori embert hatalmába keríteni! Hatalmat akar felettünk politika, gazdaság, eszmék, rendszerek, vezetõk. Ellenállunk itt, behódolunk ott, néha meg észre sem vesszük, hogy már fogságába estünk mulandó látszathatalmaknak. A gonosz hatalmával életük során sokan nem is számolnak, mert Istennel sem számolnak, s bûneiktõl szabadulni nem tudnak. Jézus valódi hatalommal jött, tanított, „úgy beszélt, mint akinek hatalma van”.
„Az én Uram, az Úr jön hatalommal” – mondja Ézsaiás, és ez az adventi öröm túlmutat a percek örömén. A bizonyosságot hozza az egész világra, mindenhová, ahol ezen a vasárnapon már három gyertya fényénél készülnek a Megváltó születésére. A bizonyosságot, Isten országának bizonyosságát, az útét Isten és ember között, a vigasztalásét, az Úristen magához ölelõ karjáét.
Az Úr Jézus vigasztalással érkezik hozzánk. Az adventi csendben bûnbocsánatot és üdvösséget hirdetõ szó kiált felénk. Örvendezzünk, és hirdessük, hogy letelt a rabság, mert közeleg, és elhozza a szabadulást! Hatalommal jön, megmenteni jön, útját szívünk megtérésével készítsük elõ.
BÉKÉS ADVENTI VÁRAKOZÁST!
|
|
Mi-Sa
|
|
|
|
|
Ünnepek: Advent 4. vasárnapjára 13 éve, 4 hónapja
|
|
|
A remény emberei
„…én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak…”
(János 1:23)
A mai adventi vasárnap evangéliumának központi személye Bemerítő János, de úgy, hogy Jézusra mutat. Ő az utolsó ószövetségi próféta. Színre lépése váratlanul tört be Izrael vallásos életébe. A nép már alig hitt abban, hogy Isten szól hozzájuk. Ekkor jelent meg János, mint Isten szóvivője. Azt mondhatjuk róla, hogy ő a remény embere.
C.Martini biboros, az erényekről szóló könyvében így ír a reményről:
„A remény olyan, mint egy bennünk lévô tűzhányó, mint egy titkos forrás, amely a szívünkben tör fel….. A remény úgy ragad el minket, mint egy isteni forgószél….”
A reménykedő a múlt tapasztalatára épít, a jövőbe tekint, de a jelenben él.
A múlt, kegyelmi tapasztalatára építve Bemerítő János, tudta, azt amit Ézsaiás prófétánál olvasunk, hogy „amint a föld megtermi nővényeit, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjasztja ki Isten az igazságot.” Úgy sarjasztja ki az ő szeretetét – és beteljesíti ígéreteit.
A jövőbe tekintve vallotta, hogy: „utánam jön, akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.”- Akit ő maga is várt. Tudott bízni Isten ígéretében, és ajándékként meg is láthatta annak beteljesedését.
Ugyanakkora jelenben, a valóságban élt, mert tudta magáról, hogy nem ő a Messiás, hanem a pusztában kiáltó hang – amely azt hirdeti: „egyengessétek az Úr útját.” Nem csapott be se mást, se önmagát. Tudta, hogy hol a helye, és mi a feladata és azt maradéktalanul teljesítette is.
Üzenete pozitív volt, a jóra serkentett, mindenkit megtérésre biztatott. Olyan volt, mint egy hivó hang, amely, buzdít, bátorít, és ezzel remény nyújt.
A remény embereiként mi is a jelenben akarunk élni, és készülődni karácsonyra.
Ehhez ad Pál apostol néhány gyakorlati tanácsot:
- Legyetek mindig derűsek
- Imádkozzatok szüntelenül
- Adjatok hálát mindenért
- Ne oltsátok ki a Lelket
- Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok.
A keresztyén remény csak Istentôl ered, az ô hűségén alapszik. „Hűséges az, aki meghívott benneteket.” – Aki meghívott bennünket erre az adventi szent időre.
Nekünk is szükségünk van a biztató hangra, amikor úgy tűnik, egyre több dolog miatt kellene elbátortalanodnunk, manapság nemcsak a bankok, a gazdaság, hanem az erkölcsi elvek összeomlása miatt is.
C. Martini bíboros teszi fel a következő kérdéseket, a korábban idézett könyvében: „Nekünk keresztényeknek, nekem magamnak, a mi korunknak, a mi társadalmunknak valóban van reményünk? Alkalmasak vagyunk a keresztény remény teljességére? Ha megállapítjuk, hogy reményünk gyenge, csekélyke, szűk távlatú, ez már lehet az imádság motívuma: Add meg nekünk Atyánk a reményt, add meg a remény mindennapi kenyerét, bocsásd meg a kevés reményből fakadó bűneinket!”
Készítsük továbbra is magunkban az Úr útját.
A fentiek tükrében legyen gyakorlatias az adventünk, és akkor jó talajra talál bennünk Isten kegyelme.
AZ ÚR KÖZEL!
|
|
Mi-Sa
|
|
|
|
|
Ünnepek: Szenteste 13 éve, 4 hónapja
|
|
|
„Amikor Jézus a templomban tanított, hangosan kiáltva szólt: Ti ismertek engem, tudjátok is, honnan való vagyok; de én mégsem önmagamtól jöttem, hanem az, aki engem elküldött, igaz, ti őt nem ismeritek. Én ismerem őt, hiszen tőle származom, és ő küldött el engem.”
(János 7:28–29)
Csendes éj?
Sokak számára az év legszebb ünnepe a karácsony. Szentestéjén mindenütt hangzik a kedvelt ének: „Csendes éj, drága, szent éj, a világ álma mély…” De valóban ilyen idilli ez az éj? Valóban csendes?
Néhány cím az elmúlt évek karácsonyi híreibõl: „Szentestén támadt a rabló.” „Tûzhalál szentestén.” „Botrányos szenteste: összeverekedett a család.” „Hattagú családot lõttek le szenteste.” „Szex szenteste – a legjobb üzlet.” „Száztizenhárom riasztás balesetekhez szenteste.” „Hajléktalanok fagytak meg karácsonyéjszaka.” „Megvertek két szerbiai magyart szenteste.” „Indiában bomba robbant egy katolikus templomban az éjféli misén.” „Szent háborúval fenyegetnek az afgánok.” A Tilos Rádió bemondójának karácsonyi jókívánsága: „Kiirtanám az összes keresztényt.” Tehát: csendes- e a csendes éj?
De nemcsak kívül, belül sem csendes a csendes éj. Sokan szenvednek a magányosságtól. Sok ember szívében dúl harag vagy keserûség családtagjaival szemben. Mások betegség vagy gyász fájdalmát hordozzák. Vannak, akikre ránehezül szegénységük, a bánat, hogy nem tudják megadni gyermekeiknek azt, amit szeretnének. Bûnök, mulasztások vádolják hangosan lelkiismeretünket. Szeretnénk, ha csendes lenne a lelkünk, de belül sincs csend.
Ebben az igében János evangélista nem beszél Máriáról és Józsefrõl, jászolról és a benne fekvõ „kis Jézusról”, nincsenek angyalok, és nincsenek pásztorok sem, minden szentesti kellék hiányzik a csendes, idilli hangulathoz. Ezzel szemben egy vita kellõs közepébe visz minket az evangélista.
A felnõtt Jézus és a jeruzsálemi lombsátorünnepen összegyûlt emberek, írástudók és farizeusok vitatkoznak azon, kicsoda Jézus. Némelyek azt mondják, õ a Messiás. Mások elvetik ezt. Hogyan lehetne Messiás, amikor ismerik? Tudják, hogy kicsoda Jézus, hogy Názáretbõl való ács, ismerik a családját, a rokonait, az életét. A Messiásról azt tartották, hogy ha eljön, senki nem fog tudni róla semmit. Egy korabeli rabbinista mondás szerint három dolog jön váratlanul: a szerencse, a skorpió és a Messiás. Jézusra sehogyan sem illik ez az elképzelés. Ezért vetik a szemére: tudjuk, hogy honnan származol, hogy ki vagy.
De csakugyan tudják-e? És csakugyan tudjuk-e mi is? Vajon a karácsonyi történetben elõttünk lévõ, a jászolban a szalmán, állatok közt fekvõ gyermek, a „Jézuska”, a „bambínó” valósághûen tükrözi- e Jézus titkát?
Jézus válaszában arról szól, hogy amit az emberek tudnak róla – betlehemi születése, názáreti gyermekkora –, az csupán a felszín. Szavai születésének mögöttes tartalmára utalnak, arra, ami az emberi szem és értelem elõl rejtve van: Istennel, az Atyával való egységére. Származásának ezt a titkát csak a hit ragadhatja meg. Karácsony titka, hogy egy gyermek született, de ez a gyermek Isten Fia. Ettõl lesz szent este a szenteste, és karácsony a karácsony. És ez teszi nemcsak a János által leírt jeruzsálemi jelenetet, hanem a csendes éjt is hangossá. Mert ahol Jézus az Isten Fiának igényével jelenik meg, ott ellenkezés és vita támad. Ott dönteni kell.
A születés szent estéjén is dönteni kell. Egy ártatlan kis csecsemõt lehet szeretni, dédelgetni, de Jézust, az Isten Fiát, az Urat tisztelni kell. Engedelmeskedni kell neki.
Egy történet szerint volt egy élõ hitû, Jézusnak átadott életû cipészmester, aki egyszer megkérdezte a gyülekezetbe érkezõ fiatal lelkésztõl: „Mondja, testvér, ismeri maga az Úr Jézust?” A fiatal lelkész meglepõdött, és azt mondta: „Hogyne, még egy kép is van róla a szobám falán.” A cipész kedvesen annyit válaszolt: „Igen, tudja, Jézus a falon nagyon békés tud lenni, de ha majd egyszer az élõ Úr Jézus költözik a szívébe, akkor lesz ott szent felfordulás!”
A szenteste a csendes éjjel, a jászolban fekvõ gyermekkel, a pásztorokkal és a háromkirályokkal nagyon békés tud lenni. De ha Isten Fia jön el a szívünkbe, akkor a mi életünkben is lesz szent felfordulás! Mégis én valahogy jobban kívánom ezt a felfordulást, mint a csendes éjt. Elég volt a következmények nélküli karácsonyokból!
János evangélista nem beszél a születés éjérõl, õt nem foglalkoztatja, hogyan született meg Jézus. János a karácsony kulisszái mögé vezet minket, hogy Jézusban meglássuk Isten Fiát, aki az Atyától született, hogy Megváltónk, Üdvözítõnk és Urunk legyen. Ha hitünk így fogadja be õt, akkor lesz a karácsonyéjszakánk csendes éjjé, amelyet a hangos körülmények sem tudnak megzavarni.
„Csendes éj! Szentséges éj!
Mindenek nyugta mély,
Nincs fent más, csak a
szent szülepár,
Drága kisdedük álmainál;
Szent Fiú, aludjál!
Szent Fiú, aludjál!
Csendes éj! Szentséges éj!
Angyalok hangja kél,
Halld a mennyei halleluját,
Szerte zengi e drága szavát:
Krisztus megszületett,
Krisztus megszületett.
Csendes éj! Szentséges éj!
Szív örülj, higgy, remélj!
Isten Szent Fia hinti reád
Ajka vigaszt adó mosolyát;
Krisztus megszabadít,
Krisztus megszabadít.”
|
|
Mi-Sa
|
|
|
|
|
Ünnepek: Karácsony 1. 13 éve, 4 hónapja
|
|
|
Mi marad a mindennapokra?
„Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene!”
(Pál levele a Filippiekhez 4.rész 8-9.versei)
A karácsony egyedülálló az ünnepek sorában, hiszen nem csupán az Istenben hívõ keresztyének tartják számon. Hosszas készülõdés, sürgés-forgás, takarítás után karácsonykor megtelnek a templomok. Olyanok is eljönnek, akiket máskor ilyen helyen nemigen látni. Azt mondják, ilyenkor még a fegyverek is hallgatnak. A Földre érkezett szeretet – Jézus születése – ünnepéhez nem méltó a fegyverropogás. Elemi erõvel tör be csendjével hangos-rohanó világunkba a Békesség Fejedelme, aki „nem lármáz az utcán”. A mindennapos kis csatákban is szûnik a zaj: a jászol mellett halkan lépdelünk. Mindenkinek meg kell állni, hiszen Isten Fia érkezett közénk. Reméljük, talán akad, aki a csendben meghallja az angyalok szózatát: „Üdvözítõ született ma nektek!”
A karácsony utáni napokra azonban lehet, hogy már semmi nem marad az ünnep hangjaiból, hangulatából, lelkületébõl. Úgy tûnik, már minden ajándékról lekerült a díszes csomagolás, az ünnepi vacsora morzsái is lassan elfogytak, csonkig égtek a gyertyák az adventi koszorún. Már nem szikráznak a csillagszórók sem. Egyedül a harang szól még hívogatóan, s vele együtt konganak az üres templomok. A „csendes éj” után jönnek a zajos hétköznapok. Esetleg már a szilveszteri szórakozás lázában égnek sokan.
Ennyi lenne az üdvösség megérkezése? Ez lenne a megváltás? Hirtelen fényesség az égen, egy-egy feketeségbe hasító csillagszikra, aztán újra sötétség? A vásárlási lázon és az üzletek reklámhadjáratán kívül sok nemes, dicséretes és szeretetreméltó szokás, mozdulat kapcsolódik a karácsonyhoz. Az ünnepek elmúltával ezek is mind semmivé lesznek?
De jó lenne valamit magunkkal vinni! De jó lenne olyan ajándékot kapni, amely akkor is értékes, amelyet akkor is érdemes elõvenni, amikor nincs csillogó papírral borítva! Jó volna, ha legszebb öltönyünkkel együtt nem vetnénk le az ünnepet is, hanem mindig megmaradna bennünk a testté lett Szeretet ünnepe! Bárcsak szívünkbõl fakadnának a szeretettel adott szavak, mosolyok és ölelések, és nem kellene attól tartani, hogy elszakad a díszborítás, és meglátszik, hogy belül valójában mi rejlik! De jó lenne, ha nemcsak egy éjszakára állna meg a háború, ha a békesség mindig körülölelne!
A karácsony is – mint Isten gyermekeinek minden ünnepe – legalább két sajátosságot hordoz.
Egyrészt emlékezés és rácsodálkozás Isten tetteire, jóságára. Pál apostol a fent idézett igében azt mondja a filippibeli gyülekezetnek: „amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is…”. Isten kézzelfoghatóvá tette, teszi számunkra szeretetét. A mindenható Istennek egy kopott kis istállóba való alázkodása nem az ünnepi családi fotó kedvéért történt, hanem ezzel valóságosan kinyilvánította, hogy szeretete végtelen. Nem lehetünk olyan távol tõle, hogy ne érhetne el. Nem lehet olyan nagy a reménytelenség éjszakája, hogy az õ világossága ne tudna áthatolni rajta. Jézus születése és egész élete Isten szeretetének következetes szemléltetése: „amit láttatok is…”. Erre utal, erre emlékezteti a gyülekezetet Pál apostol: láttátok, hallottátok, megtanultátok.
Isten gyermekei ünnepének másik oldala az, ami megmarad a mindennapokra. Amit magunkkal viszünk. Akinek az életét megérintette Isten szeretete, aki találkozott vele, azt átformálja. Maga is Isten szeretetének szemléltetõjévé, hordozójává lesz. Mint ahogyan Pál is bátran írhatta: tõlem is ezt láttátok. Képzeljük el, hogy mi történt volna, ha a pásztorok és a bölcsek, a tanítványok és mindazok, akik Jézussal találkoztak, magukban tartották volna, amit átéltek! Hogyan tudta volna meg a világ, hogy Ő a Megváltó?
Az ige arra biztat: tegyétek! Vajon nem azért olyan erõtlen az igehirdetés és az egyház minden szolgálata, mert nem aszerint élünk, amit hallottunk és láttunk Jézustól? Vajon nem azért maradnak az év nagyobb részében üresen a templompadok, mert mi is csak heti egy napra öltjük magunkra ünnepi énünket? Ne így legyen! „Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is – nemcsak Páltól, hanem az Úr Jézustól –, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene!” – mindennap.
|
|
Mi-Sa
|
|
|
|
|
Ünnepek: Karácsony 2. 13 éve, 4 hónapja
|
|
|
„Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk. És mi láttuk, és mi teszünk bizonyságot arról, hogy az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül. Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.”
(1.János 4:9–16)
A mégis szeretet
Karácsony második napjára már csitul az ünnep felszínes tombolása, túl vagyunk az ajándékosztó szentestén, az ünnepi vacsorán, csalódtunk a tévémûsorokban, megvolt az ünnep elsõ napján a templomozásunk; lassan felmerülhet egyesekben az igényes kérdés, mi is történt valójában karácsonykor. S mi történik ma?
A magyar közvélemény-kutatók egy része érzékelhetõ örömmel hirdeti, hogy a lakosság hány és hány százalékának nincs már fogalma a karácsony igazi tartalmáról, és a lehangoló, negatív százalékszám esztendõrõl esztendõre makacs módon egyre csak növekszik. Hiszen végül mi is történt? Nem kellett dolgozni – tisztelet az ügyeletes kivételnek –, és talán több harapnivaló került az asztalra, és – együttérzés a növekvõ kivételnek – többet lehetett aludni, és több lett a THM-es kölcsön, mert hát ajándékot muszáj volt venni. Ennyi történt?
János evangélista mély értelmû, elsõ számú levelének szíve közepe a kijelölt igeszakasz. Érdemes lenne újra és újra elolvasni, és minden egyes során, szaván, kulcsfogalmán csendben elgondolkodni, ha már úgyis mulandóban az ünnepi parádézás, a felszín sziporkája. Elégett már a legtöbb csillagszóró is, az ajándékok egy része sem mûködik már. Egyszer egy neves igehirdetõ az igeszakasz felolvasása után azt mondta: „Testvérek, én ehhez nem teszek hozzá semmit, hallgassátok meg újra ezt az igeszakaszt, magáért beszél.” S felolvasta másodjára is. Tisztelettel és szeretettel javaslom soraimra tévedt olvasó testvéreimnek: olvassátok el többször ezt a megadott igeszakaszt! Csodát, szikrázóan, csillagszórósan szép csodát olvashattok, láthattok, élhettek át, ha engeditek szíveteket többszörösen elmerülni János remek stílusban megfogalmazott igeszakaszában.
Amivel kezdõdik, azzal fejezõdik is be az ige: a létezés második legnagyobb csodájával. Mert az elsõ legnagyobb csoda maga a létezés. De ha már van a létünk, akkor aktívan létezünk. Embermódon küzdünk, olykor sírunk, kevésszer örülünk, folyton tanulunk, állandóan öregszünk, nem ritkán kudarcot vallunk, valahogy talpra állunk, orvoshoz megyünk, vérnyomást méretünk, görcsölünk, szeretteinkre várunk, hajunk fehéredik vagy elvész, és családtagjaink egyszer csak koporsót rendelnek nekünk, amihez már hozzá sem szólhatunk. Egy folyamat sodort tárgyai vagyunk, csak a tárgyakhoz képest nekünk érzékeny szívünk, antennalelkünk van. Megrendülve töprengünk: honnan, hová, hogyan?
Töprengéseink közepette szólalhat meg emberlétünk második legnagyobb csodája: abban nyilvánult meg a létezésünket akaró Isten felénk sugárzó szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte a tõle elrugaszkodott embervilágba, hogy örök életünk legyen általa. A lét csodája után a második legnagyobb csoda – különös tekintettel emberi történelmünk állandó istenellenes lázadásaira, az Isten szavát emberi szóval elegyítõ lázongásainkra – a mégis felénk forduló isteni szeretet Jézus Krisztusban. Aki születésével nemcsak belépett a bûntõl szagló embervilágba, hanem ezzel tette meg az elsõ lépést a golgotai kereszt felé.
Ez az isteni mégis szeretet. A létezés második legnagyobb csodája Isten makacs szeretete irántunk. Még abban a megtiszteltetésben is részesülünk, hogy az indokolt apostoli tanács szerint adhatjuk tovább ezt a szeretetet, mert ezzel tartozunk a mindenség, a teljes lét embert szeretõ Urának, aki porszem valónkat bûneink ellenére az öröklét szövetébe akarja beleszõni. Vagyis ebbõl a riasztóan korlátolt, szorítóan behatárolt, könyörtelenül véges létbõl örök élet (lét) csodájára hívott meg, s azért, hogy részt vegyünk Fia által megváltott, megtisztított lényünkkel a létezés legnagyobb akciójában, a szeretet korlátlan, határtalan továbbsugárzásában.
Szeressük egymást, kéri az apostol, mert akkor a láthatatlan Isten lakik bennünk. S ember létünk óriási titka: az értelmünk nem képes felfogni azt a titkot, amelyet szívünk a Szentléleknek köszönhetõen szabadon befogadhat.
|
|
Mi-Sa
|
|
|
|
|
Fórum
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
